Olvasóink figyelmébe: A z Internet Explorer a legalkalmasabb böngésző a Kaláka olvasásához.
2017. február 1.
XVI. évfolyam 2. szám.
Kiadó-Szerkesztő: Kaskötő István
KÖNYVAJÁNLÓ
TARTALOM
A MEK-ről letölthető művek
Munkatársaink Honlapjai
Ajánlott Honlapok
1. oldal
próza, versek
2. oldal
próza, versek
3. oldal
mikroszkóp
4. oldal
klasszikusok
Tekints le a hídról folyód két partjára.
Csak lessed, hogy vize megvan-e még?
Néhanap az ember már azt is csodálja,
hogy nem lopták még el lyukas zsebét.

Apádnak s anyádnak nyomozz utána,
s nődet is figyeltesd, hogy hitves-e még?
Minden pillanatban ügyelned kell,
hogy magadé-e, mi megmaradt tiéd.

Szorgosan jegyzetelj nappal, és éjjel -
tapogasd zsebed, pénzed megvan-e?
Lásd átírták a jövődet s múltadat is,
mikor másokra hallgattál pár hete.

Jusson eszedbe az átkozott pillanat,
épp pislogtál, hogy a fénybe ne nézz,
s felnézve, nem voltál többé már senki,
hogy lehettél ennyire vakon merész?

Létezett egykor hited is, egész jó hit,
de Istenedet kinevetve eladtad őt.
Ráébredtél-e már, hogy Ő sem tied?
Most veled példálódzik mások előtt.

Tekints le a hídról folyód két partjára.
Csak lessed, hogy folyódat ki hordja szét.
Hazádat, mint anyádat mi módon cibálja,
s ugyan ki is tudhatja, hogy élnek-e még.

- Mást mondok Én neked! - Le se nézz a hídról,
hátha arcodról a maradék bőr is lesül,
maradj Te inkább csak így csukott szemmel,
folyótlan, szülőtlen, gyáván-semmitlenül.

Őrizzed szemed világát, - de csakis azt -
és oda se nézz, hátha a végén még kiég,
hadd lopják, hadd vigyék, ne láss Te semmit.
Várj egy olyan Istenre, kinek a senki is elég.
     

M. Laurens
TE CSAK VÁRJ!
Parafrázis Bereményi Géza
Magyarok Istene dala című versére.
(Pest-Buda 2013. április 20.)
a lombok között szél zihál
és tépett szárnyú angyalok
reszketve súgnak új imákat:
Törvényt Urunk, törvényt, erőt,
hogy lerázhassuk unt igánkat.

a lombok között szél zihál,
s a porban rongy plakátok úsznak,
jajong már, ki tévútra tévedt,
bocsánatáért esd az Úrnak:
Látod Urunk, velünk kiszúrtak.

a lombok között szél zihál,
nagy förgeteg lehet belőle,
ma még csak halk a jaj, nyögés,
de orkán lehet már jövőre.
De mondd, kinek megy rá a bőre?


Kamarás Klára
A lombok között szél zihál
                             „Mások nem lehetünk
                            mint szemtanunk saját
                           kivégzésünknél”
                           (Varga Rudolf: Aranyhárs)

Csak szemtanú?
S nem tanúság-tevő
a bárd alatt is betűvető?
(Miként az Abdáig menetelő
költő, aki papírra-araszolt
sorokkal végig krónikása volt
annak, amit ember tett ember ellen,
vonszolódván erőltetett menetben.)

Ezért, Rudi, ha majd a vérpadon
nézzük, hogy minket sújt a bárd agyon,
legyen erőnk még – mielőtt lehull  -
holtunkat nem szemlélni szótlanul,
hanem a legutolsó másodpercig
szétkiáltani, ami megesett itt,
s ha még időben kiröppent a szó:
lényegtelen, hogy  mit tesz a bakó.
Baranyi Ferenc
A legutolsó másodpercig
Az ősapám:
földtúró lehetett,
    avagy talán
    lovat legeltetett.
És amikor Dózsa György
tüzes trónon szenvedett,
szétmarcangolt húsából
az ősapám is evett.
    És azóta
váltig jajgat bennünk Dózsa,
kerget minket rémes átka
egy határról más határra.
Tüzes trónon üldögélünk,
ég a húsunk lángol vérünk
és letaglóznak a csapások.
A húsunkat falják
farkas-éhű nyavalyások.



Demeter Zsolt
Dózsa – átok
néha álmodok egy kisfiúról, ki a petróleum lámpa
fényében nézi anyját ahogy nyughatatlan
kezében a varrótű forog s ölti a szegénységet
a tiszta ruhákra,

vékony nyugalom volt arcán, mi könnyen tört
darabokra, ha üres volt a lábas a sparhelt
platniján, ám nevetett mindig, ha ránézett
a hallgatag fiúra,

álomcsend volt minden éjszaka, fátyolként
suhant a csillagfény a hajnal-harmatos
kert felett, s mint apostoli üzenet hangzott
a fiú esti imája,

nem létezett rebellis gondolat, becsületre
és hitre tanították, dobogó szívvel várta
a fenyő illatú Jézuskát a cukorból öntött
sztaniolos díszek fája alatt,

néha még álmodok egy kisfiúról, ki vigyázott
mindenre, mert a szegénység fájt, de mosolyt
tanult és nevetni tudott - akkor még -
néha ma is kisfiú vagyok



Tiszai P. Imre
NÉHA MÉG
Az égen sötét várta az idejét,
mely részben ott volt, de teljeset akart:
az embert barlangba űző hideget,
s éles fehéret, mely villan, mint a kard.

Bokrok rezegtek, és a fenyők kopott
zöldjükbe bújtak, - közöny önmagukba,
oly lehangoltan, mint a történelem,
ha tudni fél, és feleszmélni lusta.

Egy varjú szállt, kettő, utánuk három..
Éhes csapatok. Mind a földre nézett.
Fecske égibb, mert tápláléka ott van,
hol kék hulláma kél a nyári légnek?

A sötét várt. Az emberek is vártak.
A fecske is, ő messze, Afrikában.
Tavaszra várt, - de mit várhat az ember?
Embertelenség úr tavaszban, nyárban,

s az ősz főképp Évszaka tolvajoknak:
mohó fogak gyümölcsöt elperelnek,
és hivalkodnak gazdag aranyórák,
s szívet kiütnek elfeketült lelkek.

A hóesés előtt még messze néztem, -
múltba, jelenre, s jövő bánatokba.
Vers volt velem, mit sem érő ajándék,
amely egy Csillag: a Becsület foglya.

Messze néztem, s bánaton túli tájról
egy másik vers mosolygott, visszanézett.
Véges, ha pusztul, mondta a tekintet,
része marad Valóságnak, Egésznek.


Lelkes Miklós
Hóesés előtt
                                       Szepes Erikának

csillámló víztükör fölé emelkedik
búcsútlan illan el hűtlen szerető a pára

ősz van a tavon átüt a korareggeli aranyfény
fent sárgul szélesedik a becehegyi ösvény
téged hív lebbenő égbe szállna

de a zöld-fekete földre közönyt hint a fehér ég
és te tudod a szép nem igaz s az igaz nem szép
létünknek nincs harmóniája  

magányos csónakod zafírszín csendben ring
átlátszón tiszta a víz az öbölmederben lent
hatalmas öreg harcsa pihen

tetszhalott tűzhányóidra vak szemeit ráemeli
s mint aki ért bölcsen rád kacsint
Vadász János
BALATONGYÖRÖK
Felduzzad a sár a testben,
lassan már a számig ér.
Látod, milyen érdekes, nem,
az, hogy mennyi belefér?
Úgy, hogy amúgy nem is tetszik
kívülről, hogy volna gond,
azok az utolsó centik
kellenének még, de mondd,
mit szól majd a szomszédságom
és a főnök csókosa,
mikor kibukik a számon
százötven év bús fosa?
Király Gábor
A sár
Esőben ázva csillog a város.
Az esti fény ma olyan magányos.
Ballagok, nem sietek, mert minek?
Kifordult ernyőm friss szél veszi meg.
Csöpög a hajamból egy csepp, száz csepp...
Folyik arcomon, siet, nem áll meg.
Kedvet kap egy könnycsepp, egy kis árva,
Együtt búsulunk utcákat járva.
Sétálunk ketten, a könnycsepp meg én.
Kopog az eső lámpák peremén.
Otthonfényű ház árnya elsuhan.
Lehajtom fejem, hol az én utam?
Neonfény visszaint önmagának,
Piros, kék színben izzik a bánat.
Lépne a bábu, színes kirakat
Üvegtükrébe fagyott pillanat.
Kísérnek újszülött könnycsepptársak,
Sós gyöngyökbe zárt, parányi vágyak.
Eláll az eső, s egy csillag ragyog...
Szép álmot könnyek, már boldog vagyok!

Szegő Judit
Könnyek az esőben
Csepeli Szabó Béla
Forgószél
1924-2013
Kisregény

AJÁNLOM EZT A KÖNYVET MINDAZOKNAK, AKIK A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ÉVEIBEN IS EMBEREK VOLTAK AZ EMBERTELENSÉGBEN
1. fejezet

A szél elég hűvösen fújt még, de az útszéli fák duzzadt rügyei már a tavaszt ígérték. 1944. március 19-e volt. Időnként - egy-egy percre - megeredt az eső, egy kicsit megverte a várost, aztán elállt. A levegő aránylag elviselhető volt, csupán a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek nehézkohászati üzemeiből áradt ki némi vas- és széngázszag a külvárosi vasárnap délutánba. Hárfás Kálmán elgondolkozva állt a zsibongó kavargásban. A tömegből itt is, ott is magasra nyúlt egy-egy integető kéz, és fel-felcsapott egy-egy fanatikus "éljen!" és "Heil Hitler!" kiáltás, de az emberek többsége némán és komoran nézte a dübörgő hernyótalpasokat, melyek úgy gördültek végig a fővárosba vezető hosszú, keramitkockás úton, mint hatalmas, ijesztő páncélkoporsók. A tankok között csukaszínű egyenruhában acélsisakos és géppisztolyos SS- és Wehrmacht-katonák vonultak. Énekeltek. Az egyik menetoszlop azt, hogy "Deutschland, Deutschland über alles", a másik pedig az "Erikát". Azt a dalt, hogy: "Letiporjuk büszke Angliát!..." A kopott, szürke felöltős fiatalember egy pillanatra gúnyosan elmosolyodott, aztán lábujjhegyre állt és nyugtalanul körülnézett: Hol van a lány?
................
Anton Bruckner
Symphony No: 7
Adagio
A. Túri Zsuzsa: Öngyilkosjelölt
Albert Lőrincz Márton: Ékezetek
Asperján György: Emlékezés 2017-ben
Bányai Tamás: Külső hatás
Bodó Csiba Gizella: Ma …
Bokros Márta: Kőszikla, kéreg
Csepeli Szabó Béla: Hol, merre vagy?
Dobrosi Andrea: Valaki áthelyez
Fövényi Sándor: A szoba
G. Ferenczy Hanna: Egy szürke ház
Hajdu György: sohasem
Koosán Ildikó: Pygmalion
Költő Nagy Imre: Magyar sors
Kő-Szabó Imre:
Munkanap fényképezés
Köves József: Hajmási Péter,
Nagy Antal Róbert: Múlt kor
Nógrádi Gábor: Barabás, az eb
Péter Erika: Fagyhalál
Pethes Mária: hajnali merengés
Pethő N. Gábor: Ahogy
T. Ágoston László: Kutyapiszok
Thamássy Nagy Géza:
Modern Rómeó panasza
Uhrman Iván: Szonett a vénségről

Soós József:
Anyám álmot látott...
vers
Lehoczki Károly:
Ima a kitelepítettekért
vers
Ady Endre
versek